Most először - Rólad-Neked könyvek

Az első szerelem megismételhetetlen. Az első szerelemhez semmi sem érhet fel. Az első szerelem sosem múlik el. Mindenki tudja, hogy el fog jönni; mindenki tudja, hogy egetrengető lesz; mindenki tudja, hogy ott kezdődik az élet.

Ilyen elvárások mellett nem csoda, hogy az első szerelemre beavatási szertartásként nézünk - de olykor nehéz különbséget tenni ábrándok és valóság között.

Horányi Hanna a tizennégy éves Zsófi szemszögéből mesél első szerelemről, randikról, iskolaváltásról, csalódásokról és új kezdetről.

---

Kell, hogy létezzen egy finom egyensúly

 Horányi Hanna Zelma első kötetét az Egy év, tíz hibát még gimnazistaként írta. Felnőtté válásról, új regényről, hibákról és elsőkről beszélgettünk.

 2018– ban jelent meg első regényed, mi minden történt veled az elmúlt négy évben, mikkel foglalkozol most?

 A gimnázium vége nekem a szabadság kezdetét jelentette (úgyhogy csak ennyit mondanék minden gimnazista olvasómnak: hidd el, jobb lesz): vonaton beutaztam Európát, önkénteskedtem Franciaországban, voltam pincérnő az osztrák hegyekben (kétszer), és laktam Hágában. A koronavírus kezdetét a nyaralónkban töltöttem, a Balaton északi partján; írói idill. Közben felvettek a University College Rooseveltbe, ami egy kis liberal arts and sciences kollégium Dél-Hollandiában; mire útnak indultam augusztus végén, két fejezetet leszámítva kész volt a Most először.Mi más? Négy évbe belefért elég romantika és elég összetört szív. És persze elég kaland – ahogy ezt írom, egy kisbuszban robogok át a Yucatán– félszigeten, egy egyetemi kurzus keretében.

Érzed a nyomasztó súlyát annak, hogy ennek az érzékeny korosztálynak írsz?

 A Most először esetében őszintén szólva nem befolyásolta az írásomat a közönség féltése, inkább a hitelesség érdekelt. (Az első olvasóm a húgom volt, akihez újra és újra visszatértem: Mit gondolsz, ez túl sok? Vagy túl kevés?) A könyv – a főszereplője és a fókusza miatt – nem érint igazán nehéz témákat. Talán az egyetlen, amit ki tudnék emelni, az az, hogy ahányszor Zsófi valami újjal kísérletezik, mindig van mellette valaki, aki figyel rá, akivel figyelnek egymásra.Azt hiszem, létezik – vagy inkább kell, hogy létezzen – egy finom egyensúly: mit mutatsz meg és hogyan, miről hallgatsz és miért.

 Most először című, új regényedben sem szakadsz el a kamaszkortól, miközben a valós életben felnőtt élethelyzetekkel kell megküzdened. Jó átélni az első félelmeiket, örömeiket újra?

 Na az, hogy mennyire felnőtt az én életem, jó kérdés – még nem döntöttem el, hogy a szüleim házából kicsenni a fogkrémet, vagy három hónapot élni egy kiégett lámpakörtével felnőtt leleményesség, vagy csak rémes gyerekesség–e.A viccet félretéve, a főszereplők életkora volt az egyik ok, ami miatt majdnem félbehagytam a könyvet. Zsófi tizennégy éves, mert annyi idős voltam, amikor elkezdtem róla írni – aztán közbejött az Egy év, tíz hiba megjelenése, meg mondjuk úgy, az élet, és én minden nappal távolabb kerültem az ő életkorától, életszakaszától. Ebből nyilván adódtak nehézségek; megtalálni egy autentikusan kamasz szemszöget, anélkül, hogy az lekezelően, bugyután, vagy stílustalanul hasson, kihívás. Ráadásul Zsófi egy komoly lány, ezért néhány gondolata talán túl felnőttesnek tűnhet – ilyenkor hogyan győződik meg az író arról, hogy nem a saját, az egyetemista életből fakadó kérdéseit erőlteti rá egy tizennégy éves lányra?
Ugyanakkor azt gondolom, a könyv központi kérdései – Hogyan tudunk kapcsolatot találni másokkal? Mit jelent a család, a vallás, a nőiesség, a szexualitás egy lány életében? – nem korlátozódnak egyetlen korosztályra. Engem ugyanolyan komolyan foglalkoztatnak most, mint tizennégy éves koromban – talán csak más szemszögből, más megfogalmazásban.