Tévelygések kora

Ebben az 1952 és 1968 között játszódó regényben az a "tévelygés", ahogyan mi, gyerekek és felnőttek, férfiak és nők, jóhiszeműen, de ostobán éljük a magunk életét, s amit ma már (tapasztalom) nehéz megérteni. Az első számú tévelygő én magam vagyok. Egy ifjú embert nem annyira a teóriák szépsége állít valamilyen ügy mellé, hanem a nevében megszólaló emberek személyisége, tudniillik annak kellene garanciául szolgálnia, hogy az ügy is nemes. Abban az időben, amelyben e történet játszódik, a csalódást sem adták ingyen, a kiábrándulásért is meg kellett szenvedni. Hőseim - beleértve magamat is - lelkes hülyeségekbe másznak bele az ötvenes-hatvanas években, és fogalmuk sincs arról, mi zajlik körülöttük. Ki kényelemből, ki gyávaságból, ki korlátoltságból újra meg újra elköveti ugyanazokat a hibákat, s erre már nincs mentség. Ha viszont a kiábrándulás immunissá tesz bennünket, attól felnőtté válunk. A Tévelygések kora alapjában véve egy ilyen, keserves fejlődési folyamatnak a lenyomata. A cím se más, mint önmagamra mért ítélet, azt üzeni, hogy csöppet sem vagyok büszke arra, amit és ahogyan az ábrázolt időben tettem. Ki-ki döntse el, miből van több, az enyhítő körülményekből vagy a terhemre róható vétkekből. (Nyerges András, 2024)