A lemenő Nap utolsó sugarai 3. kötet

A II. világháború utolsó hónapjaiban - miután Budapest 1945. február 13-án elesett, a IX. SS-hegyihadtest kitörési kísérlete pedig meghiúsult - IV. SS-páncéloshadtest egyedül annyit tehetett, hogy visszavonul egy jobban védhető vonalhoz, és megerődíti a kulcsfontosságú Székesfehérvárt.

Gille SS-Obergruppenführer veteránjai Tolbuhin marsall túlerőben lévő, egyre erősebb 3. Ukrán Frontjával szemben, az 1945. januári három felmentési kísérlettől elgyötörve beásták magukat az elhúzódó védelmi harcokhoz. Adolf Hitler azonban nem feledkezett meg a magyarországi hadszíntérről és az ország gazdag olajmezőiről, ezért a berlini védekezés rovására, erősítés gyanánt átvezényelte Sepp Dietrich SS-Oberst-Gruppenführer legendás 6. páncéloshadseregét, de nem Budapest visszafoglalására, hanem Tolbuhin erőinek körülzárására és megsemmisítésére, hogy ezzel teljesen megváltoztassa a helyzetet Közép-Európában a németek javára.

Ám a Frühlingserwachen (Tavaszi ébredés) fedőnevű, túlságosan nagyratörő offenzíva a tavaszi olvadás által segített határozott szovjet védekezés miatt kisvártatva elakadt. A náci Németország utolsó nagy offenzívájának számító hadműveletben Hitler utolsó páncélostartaléka szerény eredmények ellenében súlyos veszteségeket szenvedett. A IV. SS-páncéloshadtest itt támogatói szerephez jutott, de hamarosan az ezt követő harcok aktív részesévé vált, miután a Vörös Hadsereg megindította a bécsi támadó hadműveletet, mely csaknem lesöpörte a Dél hadseregcsoport erőit a harcmezőről. Gille Ausztriába visszavonuló, megtépázott csapatai a Németországba vezető utak lezárására törekedtek, miközben a Vörös Hadsereg Bécs felé nyomult. A IV. SS-páncéloshadtest katonái a szűnni nem akaró szovjet támadásokat és Hermann Balck tábornok, a hadseregparancsnok hozzá nem értő vezetését átvészelve átküzdötték magukat Ausztrián, hogy eljussanak a biztonságot jelentő demarkációs vonalhoz, ahol 1945. május 9-én, csaknem egy éve tartó folyamatos küzdelem után megadták magukat az amerikai csapatoknak.