Történetírás az iszlámban

A Fontes Orientales újabb kötete az iszlám történetszemléletét mutatja be: hogyan látták a muszlimok önmagukat, s hogyan szemlélték mások történelmét. A szerző ezúttal is széles körű összehasonlító anyag segítségével elemzi a történetírás csapdáit, egyéb tudatformákkal való összefonódottságát, majd bemutatja az ókori keleti (egyiptomi, izraeli és indiai) történetírás sajátszerűségét, s ezután vizsgálja meg az iszlám történetlátását. Ez utóbbit a Próféta küldetése tagolja, s az ő kora az egyetlen igazi, autentikus időszak, amikor minden történés jelentéssel bír és megőrzésre érdemes, s amely visszafelé is, előre is mércét állít nemcsak az iszlám, hanem a világtörténelem folyása számára is. Az iszlám történetírás vizsgálata során a szerző sokrétűen elemzi a Korán és a prófétai hagyomány szerepét a különböző műfajok kialakulásában, szemügyre veszi e történetlátás - at-Tabarí meghatározó munkásságában tetőző - vonulatát, figyelmet fordít az ettől eltérő, fontos műveket létrehozó történetírókra (mint al-Yacqúbí, ad-Dínawarí és al-Maszcúdí), a világi kultúra, az adab hatására, majd alaposan megvizsgálja a 11. század után kialakuló - a világi hatalom szolgálatában álló - új fejleményeket. Mindezt ellenpontozza és betetőzi Ibn Khaldún elődök és folytatók nélkül maradt - az eurázsiai steppeövezetben kialakult patrimóniális birodalmiság törvényszerűségeit föltáró - egyedülálló történetlátása, amely a tudományos történetírást alapozta meg.
A kötet második része fontos forrás gyanánt tartalmazza a mongol kori történetírás egyedülálló művét, Ibn at-Tiqtaqá al-Fakhrí című anekdotázó, személyes hangvételű munkáját, amely a kalifátus történetét mutatja be belülről: főszereplői, a kalifák és a wazírjaik lehangoló, pőre valóságukban jelennek meg. E munka az iszlám történetét mintegy a "hátsó lépcső" felől közelíti meg.