Panama .

. A XIX. és XX. század fordulóján járunk. Panama párás levegőjében a változás feszültsége vibrál. Egy letűnő és egy születőben lévő korszak határán állunk, a senki földjén. Ahol ma még talajt érzünk a lábunk alatt, ahol ma még hegyek vonulnak büszkén, holnapra eltűnik minden, és a víz veszi át a hatalmat: két összeömlő óceán hullámai mossák el a múltat.
Ez a gyönyörű és kissé ijesztő kép adja Cristina Henríquez egyszerre nagyszabású és bensőséges hangulatú regényének hátterét. Az író visszafogott eszközökkel ragadja meg a Panama-csatorna építésének feszített tempóban zajló, hatalmas tömegeket megmozgató, egyszerre felemelő és embertelenül kegyetlen munkálatait.
A Panama-csatorna az emberiség történetének egyik, ha nem a legnagyobb mérnöki teljesítménye, ám a felépítéséről szóló nagyszabású regény a gazdasági, politikai nézőpont helyett elsősorban a történet emberi oldalára helyezi a hangsúlyt, azokra a történelemkönyvek lapjain meg sem említett szereplőkre, akiknek a mindennapi életéről, a sorsáról, a megélhetésért, a boldogságért, a szeretetért, az érvényesülésért a vívott küzdelméről nem sokat tudtunk mind ez idáig.
A Panama - Átjáró a végtelenbe című regényben egy távoli korszak és világ ölt testet: emberek, tervek, álmok, sikerek és kudarcok vonulnak előttünk, és olyan mesés gazdagsággal kavarognak a sorsok, hogy nem is a történelem néz vissza ránk e bámulatos regény lapjairól, hanem maga az élet.