Bölcsőmben magam ringatom

Mirtse Zsuzsa új kötetének prózáit olvasni olyan, mint jégvirágos ablakok mögött napsárga paplan alá bújni. Írói világának éltető melege feltárt emlékeinek elfogadó szeretetéből sugárzik: "...az emlékezet olyan liget, amelynek egyetlen fáját sem szabad bántani".

Azt keresi magában, aki képes a megmaradásra, a túlélésre. Azért járja be újra a megélt tapasztalások bokatörős ösvényeit, ereszkedik le a veszteségek szakadékába, mert ugyanabban az erdőben erednek erőt adó forrásai is. Számára az emberi élet rendeltetés, amelyet be kell tölteni, hogy méltó és erős szem lehessen egy magasabb rendű kötelékben, és beválthassa családtörténetében a titkos üzenetet:

"végre, azt hiszem, megértettem, mit üzen. (...) Hogy helyette is éljek. Aranyvessző lehessek, ágvégi cinkehang, berkenye bogernyőjében pókfonál. Hogy minden tavasszal újraszüljem magam."