Ami marad

Soha nem lehettem annyira jókedvű, hogy lelkem mélyét ne lepte volna be egy ismeretlen szomorúság finom, áttetsző szö­vedéke, és soha nem lehettem annyira szomorú, hogy a két­ségbe­esés legsötétebb mélyén ne pislákolt volna a remény tétova, halvány fénye.
Prózaíró vagyok. Verset akkor írok, ha meghallom azt a külö­nös dallamot, amelyről ugyan még nem derítettem ki, honnan jön, mégis annyira ismerős! Azt gondolom, ha hagyom, hogy megemeljen, s elvigyen magával, megtudok valami fontosat. Valami fontosat a látható és a nem látható világról. S valóban! Olykor mintha sikerülne...