Keresztyéni tanitások és imádságok [antikvár]

Két kiváltképenvaló nemes czéljai vannak a mi életünknek; egyik: hogy az Isten dicsöitessék miáltalunk; a másik: hogy a mi embertársainknak használjunk. Mit ér ez az élet, ha ezekre a végekre nem fordittatik? Bizonyos számú esztendők, egynehány jó és gonosz napok után elmúlik, mintha soha nem lett volna: micsoda haszna van akkor az embernek minden ő munkájától, mellyel munkálkodik a nap alatt? Préd. 1: 3. Ha kincset gyűjt, ha becsületet szerez, ha boldogságra, gyönyörűségekre szert tesz, mit ér, mikor az élet maholnap semmivé lesz? Bizonyára csak az a mi életünkben valami, a mi az Isten dicsőitésére és használására, s azzal együtt a mi üdvösségünknek munkálkodására fordittatik; a többi mind hiábavalóság; csak hiába él, a ki ezekre nem forditja az ő életét. Sőt ha ama Szimilis nevezetű nagy uri ember, Adriánus császár alatt, nem tartotta életnek azt az időt, melyet a főtisztségekben eltöltött, hanem csak azt tartotta életének, melyet halála előtt hét esztendő alatt csendes magánosságban töltött el, ily felírást tétetvén a maga koporsójára: „Similis hic jacet, cujus aetas quidem multorum annorum fuit: septem tamen duntaxat annis vixit;" azaz: "Itt fekszik Szimilis, a kinek élete sok esztendőkre terjedett; de a ki mégis csak hét esztendeig élt." Sokkal méltóbban mondhatni azt, hogy akármennyire terjedjen a mi életünk: csak annyit élünk, a mennyit abból Istennek dicsőitésére forditunk, azonkivül való időnk nem érdemli, hogy életnek tartassék.