Kisebbségi sors [antikvár]

BEVEZETŐA kis etnikai közösségeknek azért van létjogosultságuk és emberjogi alapjuk, mert az emberek valahol állandó lakhellyel tartózkodnak ezen a Földön; s ahol az állandó lakhelyük, ott otthon akarják érezni magukat, s ahol otthon érzik magukat, ott akarnak családot alapítani, dolgozni, és egymás között szorosabb kapcsolatot teremteni. Ez az etnikai közösség kohéziós erejének titka. Másrészt a kis közösségek a nagy, a globális társadalom részét képezik. A kis közösségekben számos, magát a kis közösséget feszítő erő van. Ezek közül a legjelentősebbek a kisebbségi egyénnek a társadalom, többi tagjával azonos szükségletei. Nincs az a kisebbségi egyén, aki ne akarná előbb-utóbb ugyanúgy észrevétetni anyagi és szellemi szükségleteit, mint a társadalom többségi tagjai. Az a belső erő, amely ezekben az igényeiben nem más, mint az érvényesülés vágya, a szociális ösztön. Ha ezt valami gátolja, a kisebbségi egyén eltávolodik saját közösségétől. Az egyéni érvényesülés minden akadálya egyúttal taszítóerő is, amely gyengíti a közösséget. Ez a menekülés nem más, mint önvédelem és az egzisztenciális ösztönök szublimációja és transzformációja az emberben és az emberi társadalom viszonyaiban. Képes lemondani a csoport iránti ragaszkodásáról. Ilyen értelemben alig van (vagy talán nincs is?) erősebb hajtóerő az emberben az érvényesülés szociális ösztönnél. Ez az érvényesülési vágy már akkor megjelenik benne, amikor élete igen nehéz; a megélhetés és a létfenntartás mindennapi gondja szinte teljesen lefoglalhatja, de ez az ösztön mégis előtérbe kerülhet, és képes maga alá rendelni az ember primáris ösztöneit. Mihelyt úgy tűnik, fel előtte, hogy a sorsa javulhat, érvényesülési vagy szociális ösztöne még jobban kifejezésre jut, és ez az érvényesülési szükséglet képes l^űrni, képes a saját rendszerébe kényszeríteni az ember összes többi tulajdonságát, vágyát, kívánságát és érdekeit. Az emberi kommunikációnak az érvényesülés szociális ösztöne szab irányt. A kommunikáció az a keret, amelyben az érvényesülés vágya kiteljesedik. Az emberek érvényesülés útján akarnak boldogok lenni, s boldogok, ha úgy érzik: érvényesülnek, ha nem élnek hiábavaló, elhibázott életet. Ha egy homogén közösség a fejlődés kezdeti szakaszában nem nyújt megélhetést, a közösség szétesik, m^szűnik. Ha a fejlődés magasabb fokán a közösség biztosít ugyan szűkös megélhetést, de nem ad teret az érvényesülésnek, és akadályozza az ember sokoldalú képe'sségének kibontakozását, a közösség szintén szét fog esni. Az emberi közösségek állandó érvényesülési versenyben vannak egymással. Az a közösség, amelyik kevesebb lehetőséget nyújt az emberi érvényesülés szociális ösztönének, elveszti kohéziós erejét, majd szétesik, tagjai pedig beolvadnak abba a közösségbe, amely távlatot nyújt. Az a szociális tér, amelyben a kisebbséghez tartozó egyén nem tud érvényesülni, a kis etnikai közösség bomlasztója.Tanulmányaimban ezt az egyszerű szociológiai és szociálpszichológiai igazságot vizsgálom a vajdasági magyar kisebbség példáján. Igyekszem tárgyilagos lenni, s bármennyire is ragaszkodom e nemzeti kisebbséghez, s valamennyi tanulmányomban helyzetét - legalábbis úgy gondolom - sine ira et studio" szeretném szemlélni. Abból indultam ki, hogy ha a helyzet feltárásában minél nagyobb részemről a tárgyilagosság (ha tükröt tartok magunk elé),