Zord időben [antikvár]

A Sárrét megint elindított egy költőt. Úgy látszik, hogy ez az ősi tengerfenék háborog. A lecsapolt víz, a lecsapolt élet nem tud megnyugfvást lelni és visszazúg eltemetett világából. A régi vízjáratok kiszikkadhattak, még a könnyek is elapadhattak, de az élet és az élő lélek ím egy pillanatra sem szünteti bugyogását: árad, csobog, ragyog és értelmet ád a tájnak, ahonnan vétetett. ... a tájnak, aki elküldi áldozatra szánt fiait, hogy hírt adjanak a világnak az ő belső gyötrelméeiről az élet, a halál, a kétség, a remény és a reménytelenség nyelvén. a sárrét egyike a nagy magyar tájaknak, s igaza van, ha nőni akar néhány gyermekében még akkor is, ha elégnének azok. Hogy Hegyesi János most mint költő elindulhat, nem véletlen. A Sárrét akarja így. Rettenetesen kiszáradott vízjárataiban valami tiszta emberi dolognak kell történni. A csend és az élet pillanatainak meg kell fényesedni s virulni a fakó mezőnek. Elég volt a porból, a könny sok, és sok a zokszó is. csendes és lassú örömöket kell odaültetni az egek alá s paraszti józanságot és egyszerűséget. Mert Hegyesi János józan költő. Nem tapogat a lélekbe befelé vibrálva, inkább kifele néz onnan csodálkozás nélkül, mint fa a tájból, aki erős gyökerein áll, nem hívja maga ellen a zivatart, de azért a lombjaival várja.