"...sodrában a szörnyű malomnak" [antikvár]

Szilárd Gyula emlékeit - több mint ötven esztendő múltán - „az idő sem halványítja el, fogva tartják az emlékek". Az emlékek foglya azonban nem a múltban élő, a jelent érteni és élni képtelen ember, ellenkezőleg; csodálni valóan friss, tervektől, alkotókedvtől soha el nem szakadó titokzatos személyiség. Hogyan létezhet együtt a múlttól el nem szakadó és ugyanakkor jelenben is sokrétű érdeklődésről számot adó életszemlélet? Verseiből értettem meg: Szilárd Gyula szeretne megválni gyötrelmes emlékeitől, de még nem történtek meg azok az események, amelyekből következően megtehetné.