Bővebb ismertető
Mindenhol csak feléd nézek
„ én es%t a szülőföldet soha el nem felejtem mindég sírok ha rágondollok ha meghalok még a fóld sem fogja belüliem kinyomni
Csupa harangzúgás a városom, a harangokban emberek, tájak laknak, és a nagy, kerek égbolt megnyitja tükrét a látásra. A kisharangok, mikor elkezdik táncaikat, végigfutnak a város girbe-gurba közléin, a nyitott ajtókon bekukucskálnak, s öregemberek szíveiben felébresztik a múltat, megcsiklandozzák mozdulatlan arcaikat. A nagyharangok orgona-akkord zengéssel sétálnak bele az Időbe, a várost őrző falvakba, a mezőkön szétáradva, az emlékezetbe befészkelve megzörgetik a történelem elhagyott kapuit. Régi harangöntők énekét hallgatja minden!
Dajkált, ringatott egykor városom, s a félelem is,
amely a hangszórókból kijajdult,
mert a cirill betűk vörös csillagokká váltak,
jelezvén, mennyire sok a tilos errefelé:
megállni, fényképezni az orosz laktanyák végtelen
kerítése előtt, ahol olykor halottak őrizték a rendet,
a magyar tolmács tarkón lőtt testével együtt,
s ilyenkor a falvak vásározó szekerei az országúton
megpattogtatták ostoraikat, miközben az eget kémlelték,
várva, hogy rájuk szakad.
Tanúk élete őrizte minden kapu mögött a reményt, hogy rabok tovább nem lesünk, s hogy a török, német, orosz ránk ülő századaiban, vagy csak emberi életekben mért idők hatalma díszlet csupán,
Erdélyi Zsuzsanna idézi az 1948-ban Felvidékről, Szimszőről kitelepített asszony levelét. (ERDÉLYI Zsuzsanna, Hegyet hágék, lőtőt lépék: Archaikus népi imádságok, Pozsony, Kalligram, 1999, 829.)
3