Mindannyian szomjazunk [antikvár]

Az ​életműkiadás legelső kötete A tengerre vetett ágy volt, 1993-ban jelent meg, négy évvel aztán, hogy az ÉS kritikusa megtisztelően „a szerelem és a szeretet költőjének” nevezett. Magam is 64. évem végén (az előszóban) azt tartottam fontosnak, hogy könyvem „a szerelemről szól, illendőn ahhoz, aki míg élt, szókratészi értelemben: megaláztatás nélkül a szolgája lehetett”. Egy másik kritikus azonban megintett, nem is a könyvemért, hanem azért, ami kimaradt belőle. A ’60-as évek szerelmes verseit kérte számon. Most, a 13. kötetben keríthettem sort rájuk. (65.p. – 91.p.) Hogy csak most? – Ódiumát eszem ágában sincs vállalni. Emlékszem a rendszerváltás utáni első MKA-elnök gúnyos hangvételű kérdésére a ’90-es évek elején. (Elnök? Helyesebb alnoknak neveznünk kollégájával, a teljesen elvámolt NKA-alnokkal együtt… ám az elalnok utóbbira még inkább illenék.) Levelében kérdezett, melyben elutasította a Magyar Könyv Alapítványtól kért támogatást életműsorozatom elindítására. „Hát hány kötetből fog állni az az életmű?” Meggyőződése munkált hangjában; biztosra vette, ha nem ad pénzt, életmű sem lesz. Azóta ugyan az MKA élén az alnok-elnök többször cserélődött (ahogy másutt is), de a diktatúrákból megörökölt kontraszelekció ugyanúgy zöldül, mint „korszerű” feudalizációnk parlagfüve. Korunk címernövénye. A XXI. század a költészetet írtja e gyom helyett. Arcátlansága ma már akkora, hogy a gyomot nevezi ki költészetté. A társadalomból kivetett költészet szemszögéből mostanság ennyi a panoráma. „Emlékezésül, ez a Föld: / két ágyúcső összeragadt / köpi egymásba szüntelen /mit beletöm két félteke. / S eves benne a töltelék.” – K. K.