Ezredfordulói sóhajtások [antikvár]

Csapódnak ablakszárnyak, Uram, ne hagyd elakadni a fényt, rám zápulni a sötétséget, ha már eloldoztál a magányosság oszlopától, hogy figyeljem ablakomból embernyi birodalmakban a mozgást, bábszínházban a bábokat, melyeket irányít kezed, hagyd meg ezt a kételyekkel teli szemlélődést, az átutazók kíváncsiságát, a lélek szomjúságát, a hideg futkosását az egyre érzékenyebbé borzadó háton. Nézem a hóesést, még nem fedi el az ijesztő szürkeséget, a hópihe elolvad, mint a készülő szó a lázas nyelven, zsibbad a tudat, tehetetlenség jár körbe az óra mutatóin, ünnep van, együtt a család, velem a fiaim, akik hiába értek férfivá, most is látom bennük Murilló szárnyas angyalait, ma nem működik, bezárják a hivatalt lakásügyben, így a pár nap drága társbérletben múlik el, ébred az elfogyó meleg, az izzó újra izzik - igent sikolt a lét. Megváltó születik, áldozat füstje száll szemedbe, krákogsz, köhögsz az időn át, és elnézően pislogsz, mint mindig, amikor a papagájdinasztia tagjai billegetik tollaikat tarkán, bár többnyire kicsinyesek, gyengék és gyávák...