Bővebb ismertető
ELŐSZÓ
A költészetnek van rendeltetése, csak a szerepei megfogyatkoztak. A társadalom köszöni, jól elvan versek nélkül is, és ha a különböző egyének vagy csoportok mégis igénylik, akkor ott van nekik az előző generációk kanonizált irodalma és a szórakoztatóipar, újabban a világháló interaktív vegyesfelvágottja is. A költészetet azonban így is életben tartják a szerzők, mert a költői küldetéstudat olyan mélyen gyökerezik a kultúrában, hogy újra és újra sarjad a legerősebb ellenáramlatban is. Csak így nehéz a költőnek, mert a kellő mértékű kölcsönhatás híján kell felépítenie következetesen a maga szerzői világát, ami nem maradhat zárvány.
Nagy tehertétel a költőnek a romantika máig meg nem haladott átfogó eszmetörténeti és stílusirányzata is, amely felfokozta a költő szerepét, átvéve már csoportoktól, például a papságtól a lelki, érzelmi és közösségi vezető szerepeket. A romantikus költő - és itt a romantikus jelzőt nem a köznapi értelemben használom, hanem ismeretelméleti megközelítésben - az egyént és a közösséget sorsukban összefonódva látja, értlemezi és értékeli.
A költő tehát ebben a megközelítésben spirituális vezető, próféta, aki saját élete minden rezdülését, tapasztalatát igazságkinyilatkoztató nyelvi anyaggá sűrítve világító lámpásként helyezi az emberek elé.
Ilyen romantikus költő Ambrus József is, akinek minden verse filozófiai és etikai kinyilatkoztatások sorozatából áll. Szemléltetés, bizonyítás, illetve bármiféle kiegészítő vagy töltelékszöveg nem sok