A rejtett kijárat [antikvár]

A kiadói borító sarkai enyhén kopottak.
Egy barátomnak ezt mondtam (amatőrségről és formaművészetről beszélgettünk, meg arról, hogy mikor lesz új kötetem): „Egy olyan közegben, ahol a művészet egyre inkább a stílusjegyek, az eljárás, a módszer, sőt a modor kimunkálását és működtetését jelenti, a hagyományosabban lírikus beállítottság könnyen minősül amatőrségnek. Ami mármost a formaművészetet illeti... Egyfelől van az embernek a technikai készsége, ezt szinte bármikor működésbe lehet hozni. De ez nem okvetlenül költészet. Szerencsés eset, ha valakinek az életműködése valahogy rá tud kapcsolódni erre a képességére, ha szinte folyamatosan versben tud megnyilvánulni (ő maga, mármint a költő-maga, nem a puszta technikai készsége), mint például Petőfi vagy Szabó Lőrinc. Ez persze ezen a szinten nagyon ritka. Van, akinek a költői ingerküszöbe sokkal magasabban van: csak az egész létezést magukba sűrítő nagy pillanatok, kivételes A alkalmak ihletik versre. Én sajnos ebbe az előkelő családba sem tudom magamat besorolni. Teljesen kiszámíthatatlanul, esetlegesen és minél ritkábban, annál nehezebben mozdul meg bennem a költő. írni viszont szeretnék. Ilyenkor keletkezik az, aminek az összkiadások függelékében a helye, Rögtönzések, tréfák, személyes érdekű apróságok cím alatt. Már ha van mit összkiadni. ...1988-ban jelent meg a második kötetem. Ha most összeszedem, amit azóta írtam, abból csak egy fél kötet telik ki. Esszé, kritika - szintén nem több egy fél kötetnél.