Shannara III. [antikvár]

A Tündérkövek Keleten alig világosodott az éjszakai ég, amikor a Választottak beléptek az Élet Kertjeibe. A Kertek körül még mély és édes álmát aludta az elfek fővárosa, Ar-borlon. Ám a Választottaknak már elkezdődött a nap. Enyhe nyári szellő fodrozta hosszú, fehér köntösüket, miközben áthaladtak a Fekete Őrség katonái között, akik az évszázadok óta megszokott, merev, megközelíthetetlen tartásban őrizték az elefántcsont berakásos, ezüstcikornyákkal ékes, iveit kovácsoltvas kaput. Csupán a fojtott pusmogás és a szandá-los talpak alatt ropogó kavics hangja törte meg az új nap csendjét, amikor a Választottak tovasiettek az ösvényen, a sötét fenyőfák alatt. A Választottak gondozták az Ellcryst, a Kertek közepén álló különös csodafát, a legendás oltalmazót az Osgonosz ellen, amely valamikor réges-régen majdnem elpusztította az elfeket; a gonosz ellen, amely kivettetett a külső sötétségre azóta, hogy a földön felvirradt az emberfaj hajnala. Azóta mindig voltak Választottak, akik ápolták az Ellcryst. A szolgálat nemzedékről nemzedékre öröklődő hagyománya egyszerre volt magasztos kötelesség és irigyelt kitüntetés az elfek szemében. Ám a társaságon, amely ezen a reggelen áthaladt a Kerteken, nemigen látszott fennköltség. A szolgálati évből már lepergett kétszázharminc nap, az ifjonti bohóság követelte a maga jogait. Régen elmúlt a felelősség áhítata. Kiválasztottak helyett csupán hat fiatal sietett eleget tenni az elhívatás óta naponta végrehajtott, ismerőssé kopott feladamak: köszönteni a fát az első napsugárnál. Egyedül Lauren hallgatott, a legi^abb az idei Választottak között. Kissé lemaradt társaitól, nem vett részt a fecseré-