Nézeteltérítés [antikvár]

Ebben a túlharsogó világban kivágnám az eddigi csendjeimet, a rádióban, a magnószalagokról, összeragasztanám és lejátszanám adásban. Megelégednék egy állandó öt perccel a rádióban, s akkor, mint a Henrich Böll-könyvben, én is a stúdióban: magnóra hallgatnék. S ezt egyenesben sugároznák. Egy idő után egyre többen nem hallgatnának, még népszerűbbé válnék ezzel. A házmesternek „művész úr” lennék, terhes anyák adnák át az állóhelyüket, az utcán ismeretlen emberek megszólítanának: „Gratulálunk, megint nem hallottuk a rádióban. A legutoljára, azt hiszem, éppen tegnap se.” Ezek lennének az én csendjeim, amik addig tartanának, amíg az illetékesek bele nem szólnának, hogy: „Már megint miket hallgat ez el?!” Beszédes csendek lennének ezek, csak csendben beszélnének róla. Mindenki megnyugodna, amikor én következnék: „Na, most végre nálunk megint csend van.” A Hungaroton velem készítené az első magyar csend-lemezt, amiben betársulnék magam mellé csendestársnak. A csendjeimet energiahordozó nélkül vehetnék át a külföldi adók. „Európa csendes” lenne, „újra csendes”. Személyesen is bejárnám az egész világot, hogy szemtől szemben is meggyőződhessenek, hogy igenis nálunk lehet hallgatni. Persze minden országban a helyi viszonyoknak megfelelően hallgatnák. A lényeg, hogy temérdek aranyat hoznék be a népgazdaságunknak, mert: „Hallgatni…”