Bővebb ismertető
Siiri Kettunen rettenetes dübörgésre ébredt, biztos volt benne, hogy a pokolra jutott. Hallgatta a feje fölül jövő dörgést, a fal másik oldaláról átszűrődő kopácsolást, a távolból hallatszó meghatározhatatlan robajt, és akkor eszébe jutott, hogy az Alkonypagonyban már egy ideje fenyegették a lakókat a víz- és csatornarendszer felújításával. Május folyamán az egész épületet körbeállványozták, és műanyagba csomagolták, csak a sáncárok hiányzott. Az ablakokat és az erkélyajtókat csukva kellett tartani, így aztán egyetlen fénysugár sem jött be a lakásokba. Hiába volt a tavasz napsütéses és különösen meleg, bent koromsötét uralkodott, és olyan tikkasztó hőség, mint egy szaunában.
Siiri ránézett az éjjeliszekrényén lévő rádió órájára. Még csak hét perccel múlt hat óra, hétfő reggel volt, de az épületben már javában folyt a pusztítás. A munkások nagyon hatékonyaknak bizonyultak, pedig a lakók közül sokan kételkedtek, amikor kiderült, hogy a felújításért egy külföldi vállalkozás felel nagyrészt lengyel, orosz és észt vendégmunkásokkal.
A zaj kezdett egyre elviselhetetlenebbé válni. Valaki olyan erővel döngette a falat, hogy Siiri attól félt, szétesik az egész ház. Azt képzelték vajon a munkások, hogy az öregek mind süketek, és akkor nyugodtan randalírozhatnak hajnalok hajnalán, mint a félőrültek, nem törődve a lakókkal? Siiri lassú mozdulattal felült az ágyban, öreg lábát a szürke műanyag padlóra helyezte.