Féktelen harag [antikvár]

Előszó Olyan meleg az este, hogy a lány szobájának az ablaka kitárva; a könnyű, áttetsző tüllfüggöny meg-meglibben a nyári hőségben. A lakásban ég a villany, de csak a nappaliban: a férfi innen tudja, hogy a lány egyedül van otthon. Zeneszó szűrődik ki az utcára. Egészen halk, de a férfi közvetlenül a ház előtt parkolt le, hogy a legapróbb neszt is meghallja. Kezdetben tisztes távolban állította le az autót, attól tartva, hogy valaki kiszúrhatja. De a hetek óta tartó lesben rájött, hogy az övéhez hasonló furgonokkal tele van a környék. Az embereknek már föl sem tűnik egy újabb. Még az éber fajtáknak sem. Amilyen ez a lány is. Még jobban leengedi a kocsi ablakát. Nyilván valahová készül, mert a zene odabent gyors ritmusú, élénk, kedvcsináló; nem olyan, mint az a lustán hömpölygő dzsesszmuzsika, amilyet általában hallgatni szokott. A férfi lehunyja a szemét, és próbálja kitalálni, vajon mibe öltözik a lány, vajon mit húzhat magára éppen - a még nedves bőrére -, hiszen jól hallotta, amint az előbb lezuhanyozott. Nyilván nem azt a gyöngyökkel díszített, fekete ruháját, ami olyan szorosan simul az alakjához, hogy a férfi látni véli alatta a meztelen testét: ha azt a balfék pasiját várná vacsorára, akkor nem ilyen szar zenét hallgatna. Nyilván nem is a szüleit várja, mert ha Oxfordban lennének, akkor látná a kocsijukat. Nem, biztos valami csajos bulira készül. Akkor pedig egy kevésbé kihívó ruhát fog fölvenni - valami visszafogottabb cuccot, ami udvariasan azt sugallja, hogy megközelíthetetlen. Talán azt a kéket, 7