Az utolsó riport [antikvár]

Első fejezet1.Napok óta nyelem a port. Próbálok ezzel az ütött-kopott tragaccsal minél tovább elvergődni. Többnyire üres, kihalt mellékutakon poroszkálok, abban reménykedve, nem most forr fel a hűtővíz, nem ürül ki a tank, és a motorolaj is tartja magát még egy darabig. Az üzemanyagszintet jelző mutató már vagy egy évtizede ugyanabban az állásban pihen. Harsogva üvölti a képembe: Teljesen tele a tank! Tegnapelőtt is ugyanezt kiabálta, sajnálom, hogy ismételten bedőltem neki. Hat órát rostokoltam egy murvás melléküton, mire rám talált egy környékbeli farmer, aki hazafelé igyekezett jól megérdemelt pihenőjére egy izzasztó nap után. Jókedvű volt és közvetlen, meg sem fordult a fejében, hogy árthatnék neki. Ahogy kinézett, nekem sem.Miután bevontatott a tanyájára és kiszálltunk az autókból, bemutatott az aszott feleségének. Meglepődtem! Nyoma sem volt az általam ismert bemutatási rítus egyetlen elemének sem, semmi udvariasság, a kedvességnek még a látszata is kerülve volt. Egyszerű kijelentéssel kezdődött, parancsszóval ért véget. Ott álltam zavartan, szemlesütve, és vártam a fergeteges kitörést, amit néhai feleségem szájából oly gyakran hallottam. De semmi! Az öregasszony csak bólintott és már el is tűnt az ajtó mögött. Csák álltam ott, és mereven bámultam az ajtó nyílást, és reménykedtem, hogy kilép majd valaki, és megmagyarázza az egészet. Sokáig várhattam volna! Még évek múltán is ott tűnődnék az előbbi jeleneten, ha házigazdám a vállamat átkarolva