Az utolsó 450 év [antikvár]

Sosem volt kimondottan hálás dolog egysejtű moszatnak lenni. Mozgásra képtelenül, kiszolgáltatva hánykolódni az óceánban, és egész nap gürcölni, oxigénnel látni el a bolygót rendületlenül. Meg előállítani az alapanyagot, amiből majd mások, a pökhendi, többsejtű szénvegyületek ficánkoló testüket építik, és még csak annyit sem mond senki, hogy köszönjük. így ment ez már hatvanöt és fél millió évvel ezelőtt is, amikor persze még senki nem létezett, aki köszönetet mondhatott volna.Abban az emberiség előtti időben élt egy egysejtű ősmoszat, aki éppen olyan volt, mint társai, talán csak annyiban különbözött a többiektől, hogy egyik zöld színteste hiányzott. De így is fotoszintetizált kitartóan, szívta magába a Napból érkező energiát, és vágyakozva nézte a kecses páncélos ostorost, aki arra szökkent, amerre csak kedve tartotta.Egy napon azonban sebes áramlat ragadta magával szegény moszatot, és messzire sodorta otthonától. Fel-le bukfencezett, pörgött-forgott, de ő csak megfeszítette sejthártyáját és előreszegezte színtesteit. Egy óriási őshal vetett rá szemet, kitátotta hatalmas száját, és amikor a moszat a sűrű fogak között már csak egy kicsike világosságot látott, arra gondolt, bárcsak ott lenne vele a bájos páncélos ostoros. Aztán minden elsötétült. A nagy halat egy gigászi hüllő kapta be. Az ősóceán csúcsragadozója volt, a félelmetes moszaszaurusz, aki nem ismert ellenséget.- 7 -