A Szentföld rabjai [antikvár]

Részlet a könyvből: - Ez az utolsó levél - mondta a nagykövet, és Albert kezébe csúsztatta a fehér borítékot. - Nincs több. Mondd meg nekik, hogy nincs több levél. - Miért? - kérdezte Albert, és úgy tette zsebre a borítékot, hogy lopva körülnézett. - Kockázatos lenne - válaszolta a nagykövet, és a foga között sziszegve hozzátette: - Engem kivégeznek ezért. - Idegesen körülnézett, gyorsan hátat fordított, és felszívódott a forgatagban. Albert megtapogatta a levelet, és lassan elindult a macskaköveken. Hátra-hátranézett, hogy nem követik-e. Először volt kíváncsi a levél tartalmára... Öt éve cipeli ezeket az üzeneteket, de soha nem jutott eszébe, hogy elolvassa. A tisztességes kispolgár morális érzéke mindig visszatartotta. Alkonyodott. Friss halszagot hozott a folyó felől a szél. Hajók tülköltek. Albertnek félelemérzete támadt. Számtalanszor elképzelte magát, hogy egy patkány lakta odúban sínylődik, vallatják. Most újra megrohanták ezek a gondolatok. A szorongás már-már elviselhetetlenné vált. Félt a kínoktól, a szenvedéstől. Gépiesen, gyorsan lépkedett. Nyakát behúzta vállai közé, háta meghajlott.