... és akkor miniszterné lettem [antikvár]

Fedlapja a nyitás mentén repedezett, hátsó borító alsó sarka repedezett. Ragasztása a hátsó borító mentén gyárilag szétnyílt. Felső lapélén pár apró folttal.
Megismerhető-e a titok, amely embert emberhez kötöz? Aligha. Ijesztően keveset tudunk egymásról. Rejtőzködünk. Minél tolakodóbbak a tömegkommunikáció kínálta "találkozási alkalmak", annál óvatosabban mutatkozunk meg a nyilvánosság előtt. Minél több és harsányabb az írás, a kép, a hang - annál nehezebben férkőzünk az ember szíve mélyén élő érzelem közelébe. Védekezünk. Félünk a silányítástól, a felszínességtől, a könnyű ítéletektől. Félünk a típusba sorolástól és az illetéktelenek tapintatlanságától. Félünk kimondani szavakat, amelyek túlságosan bensőségesek ahhoz, hogy tartalmukat könnyelműen megosszuk másokkal. A mi történetünk csakis a miénk. Bánatunk éppúgy sajátunk, mint boldogságunk - s egyik sem nevezhető néven. A vallomás lehetősége azonban olykor erősebb késztetés az elzárkózásnál... És ekkor lép elő az EMBER. Néhány percre fény hull az arcára, s megmutatkozik. Alig van eszköze a megnyilatkozásra. Kérdezik, s ő válaszol. Asszonyként, anyaként, társként, önálló alkotó emberként formál feleletet, s rajzol képet önmagáról a Tisztelt Olvasónak. Arcukat megpillantva felidézem találkozásainkat, beszélgetéseinket, pilanatokat ünnepségekről, megemlékezésekről, fogadásokról, templomok homályában vagy éppen az Operaház fényeiben, ahol együtt voltunk, ahol ott voltak - férjük oldalán - a miniszterfeleségek.