Zúg a fenyves [antikvár]

ESTE volt: a vendégek oszladozni kezdtek a teraszról. Én összehúzódtam az egyik sarokszékben s a vizet néztem. Millió csillag remegett a Balaton fejtekén s messziről átcsillogtak Füred parti lámpásai. Hűvös áram csapott meg olykor a túlsó oldal felől: mintha az éjszaka lélekzett volna egyet-egyet. Utána még nagyobb hallgatás következett. S azalatt szünetlenül zsongott a víz. A terasz üres volt s én felgyűrtem a galléromat. A pincérek lecsavarták a villanyfényt, csak egyetlen nagy égő szikrázott még a sétány felőli részen. Túl a sétányon zenekar játszott. Egész nap szomorú és levert voltam, de e szomorúságomnak nem tudtam okát adni. Most, amint ott ültem az egyik sarokszékben, rég-elmúlt dolgokra gondoltam. Olyan emberekre például, akik nagyon közel álltak hozzám valamikor s akikről esztendők óta nem hallottam semmit. Az ilyen gondolat rabul ejt nem egyszer, ha igen egyedül érezzük magunkat. S különösen késő estén. A pincér feketekávét hozott. Vagy félórája ülhettem így, magam elé nézne. Azt hiszem, akkor már nem is gondolkoztam és ha mégis lettek volna gondolataim, szétfolytak a semmibe, mint a tejút sávja a mennybolton...