Zöld mécses [antikvár]

Részlet a könyvből: "Este hét óra van, bágyadt október, az évszakhoz képest fülledtség. A csend üvegburaként ereszkedik rám, egyedül fekszem anyám heverőjén, vállammal a hímzett párnának dőlök, fölöttem a falon ovális és szögletes keretben régi fényképek lógnak, a szüleim képei; az enyéimet a sezlontakaróra porítottam ki. Huszonhét éves vagyok, máris vaskos fényképköteg beszél rólam, és közvetlen környezetemről; pár évtizeddel ezelőtt egy uralkodót, világhírű költőt nem örökítettek meg annyiszor, mint jelentéktelen személyemet. De mit ér mindez, saját „összekötőszövegem" nélkül; a fénykép önmagában silány ábra, meg sem érthető kellő magyarázat nélkül, pár szavam, melyet sietve hozzáfűzök, idegenben, de még rokonban, barátban is merő külsőségeket idéz fel, és attól még ugyanolyan semmitmondó marad a kép, mint ez a virágos szalmakalapú dédmama a fejem fölött, aki büszkén néz az azóta réges-régen elporladt fényképész felemelt kezére. Csak nekem érnek sokat, én ismerem e képek valódi erejét: egyetlen másodperc alatt, akár egy varázspálcika intésére felgördül általuk a feledés fekete függönye, és én mindazt újra látom, élem, ami a fénykép keletkezésekor történt."