Wildfell asszonya [antikvár]

ELSŐ FEJEZET Gyere, barátom; jöjj vissza velem az 1827-es esztendő őszéig. Apám, mint tudod, kisbirtokos volt megyében, s kifejezett óhajára magam is követtem e békés foglalatosságban, ha nem is valami szívesen, mert becsvágyam magasabb célok felé ösztökélt, önteltségem pedig afelől biztosított, hogy ha ezt az ösztökélést nem veszem figyelembe, elásom a tehetségemet, világát pedig véka alá rejtem. Anyám megtett minden tőle telhetőt, hogy meggyőzzön: nagy teljesítményekre vagyok képes; apám azonban úgy vélekedett, hogy a becsvágy útja vezet legbiztosabban a romlásba, s minden változtatás egyértel-mií a tönkremenéssel, és hallani sem akart semmiféle elképzelésről, amely akár a magam, akár felebarátaim helyzetét lett volna hivatva javítani. Mindez csupa mihasznaság, mondotta, s utolsó leheletével is arra buzdított, hogy haladjak tovább a régi jó úton, kövessem az ő és elődei nyomdokát, legfőbb törekvésem az legyen, hogy a világ útját tisztességben rójam, se jobbra, se balra ne tekintsek, és az atyai birtokot legalábbis annyira gyümölcsöző állapotban adjam tovább gyermekeimnek, ahogyan ő hagyta rám. „Ám legyen! A tisztes és szorgos gazdálkodó a társadalom pillére; s ha tehetségemet gazdaságom megmíivelésé-nek, általánosságban pedig a mezőgazdaság megjobbitá-sának szentelem, ez nemcsak közvetlen hozzátartozóimnak és cselédségemnek válik javára, hanem bizonyos mértékig az egész emberiségnek - következésképpen elmondhatom majd, hogy nem éltem hiába."