Vanja és a férfiak [antikvár]

Részlet: Moroska. Csorba japán kardját csörtetve ment le Ignatjev az udvarba. A mezőkről a tatárka édes illata áradt. A forró júliusi nap rózsaszín fátyolba burkolva izzott a fejek fölött. Moroska, a küldönc, lovagló-pálcájával az elvadult gyöngytyúkokat hessegette. Azon volt, hogy zabot szárítson egy kiterített sátorlapon. - Vidd ezt Saldyba szakaszához - mondta Ignatjev és egy paksamétát adott át neki - mondd meg azt is... különben ne mondj semmit: minden benne van. Moroska elégedetlenül fordította feléje a fejét. Nem volt kellemes a megbizatás. Mennyire únta ezeket az örökös szolgálati lovaglásokat, ezeket az értelmetlen és haszontalan paksamétákat, de különösképpen Ignatjev távolbanéző szemeit. Nagyok és mélyek voltak ezek a szemek, mint a tengerszem, amelyek magukba szívták Moroskát csizmájával együtt és olyasmit is megláttak rajta, amiről talán maga Moroska sem tudott.