Tépőzáras oroszlánszáj [antikvár]

(1) Valamikor a köktürkök népe nagy és erős nép volt. A tágas pusztán és az erdős hegyekben nem volt olyan hely, ahová a nyílvesszeik el nem értek volna, ahová kardjuk ne vágott volna utat, - ahol ne hajtottak volna fejet a türkök előtt. Ez az ide-genéknél irigységet szült. Ezért a körülöttük élő törzsek összefogtak és rájuk támadtak. A türkök fölszedték sátraikat, összegyűjtötték nyájaikat, szállásuk köré árkot ástak és várták az ellenséget. Az jött is. Tíz napig csatáztak, de végül a türkök felülkerekedtek. Ekkor az ellenséges törzsek kánjai, bégjei látták, hogy erővel le nem győzik őket. Másnap a hajnali derengésben rajtaütést színleltek, s azután mindenüket hátrahagyva menekülni kezdtek. „Ezek ereje elfogyott, menekülnek" - vélték a türkök, és üldözőbe vették őket. Az ellenség ekkor csapdába csalta őket, visszafordult és csatába bocsátkozott. A türköket legyőzték. A győztesek felprédálták a sátrakat, lekaszabolták a fegyverfogásra képes felnőtteket, a gyermekeket pedig elhurcolták. Történt mindez Oguz kán utóda II kán uralkodása idején. Ilkán kicsi fia, Kajan és az ő unokaöccse, Nöküz is így került rabságba. Kajant épp abban az évben házasították meg. Egy éjszaka mindketten házastársaikkal társaik lovára szálltak és megszöktek. Elhajtottak sok lovat, tevét és juhot is. Szálláshelyükre visszatérvén leültek, töprengtek. Körös-körül ellenség. Ezért olyan menedéket kerestek, ahol karaván sem halad át, de még a madár se jár. Meredek hegyek felé vették útjukat. Egy hegy csúcsára értek, ahonnan nem volt tovább út. Hirtelen megláttak egy szarvasiinőt, s annak nyomát követve hágótlan hegyekkel körülölelt országban találták magukat. Ott csobogó forrásokra, bővizű patakokra, sokféle nö- 7 1. fejezet (2) Meggyorsította lépteit, de cipője koppanását elnyelte a futószőnyeg. A hosszú folyosó most kanyarodott. Nem másodszor siet rajta végig? De hát tudnia kéne a járást! Hiszen amikor először lépett be a Tengerbeszéd Templomába, az volt az első dolga, hogy rendszeresen végigjárta az épületszárnyakat, míg ki nem rajzolódott fejében az alaprajz. Ezután jöhetett akármilyen csigalépcső, csak akkor tévedt el, ha nagyon tépelődött valamin. Most azonban nem volt figyelmetlen. Hallotta a szavazásra hívó csengőszót és megszaporázta lépteit. Közben azon mérgelődött, hogy milyen rossz szervezés ez, amit mások képesek jó időgazdálkodásnak tartani: az, hogy egy nem is rendkívül sürgős ügyben, de összehívják a Gazdasági Bizottságot is, miközben folyik a plenáris ülés a patkóban. Épp most kellett meghallgatniuk a jelentést népesedési válságunk gazdasági vonatkozásairól?! Mert sürgősnek sürgős az ügy, de már több mint ötven éve. Egyébként most is félrecsúszott a vita, kiúttalanná vált, ahogy lenni szokott. Újra oda torkollott, hogy fokozzuk-e a külhoni magyarok becsalogatását, vagy jobb, ha megmaradnak szülőföldjükön. Eddig semelyik kormány nem vállalta fel a döntést a vele járó következményekkel együtt. Ilyenkor jönnek a nagy szavak: a Kárpát-medence kiürítése! Bár ez inkább „beürítés" lenne, ha ugyan javítana valamit itthon is a helyzeten. Szeme előtt megjelent egy régen látott mozgósító rajz: Magyarországot ábrázolta, amint lefolyik egy tölcséren Ismét felberregett a villanycsengő. Na, tényleg, most hol is vagyok? Mert nálunk mindenből végtelen vita lesz. És mennyi rosszindulattal! Amikor bevezette választókerületében a helyi elektronikus pénz használatát, micsoda támadások érték! S hányszor kellett olyan döntésben engednie, amelyekben nem lett volna szabad. De hát az ember nem érthet mindenhez és a szakértők olyan nagy-