Schnabelewopski úr emlékei [antikvár]

Részlet a könyvből:Apám neve Schnabelewopski; anyámé Schnabelewopska; az ő házasságukból születtem én 1795. április 1-én Schnabelewopsban. Nagynéném, az öreg Pipitzkáné gondozott első gyermekkoromban és sok szép mesét mesélt nekem és gyakran ringatott álomba egy dallal, amelynek szövegére és melódiájára már nem elékszem. Azt azonban nem felejtem el soha, milyen titokzatosan bólintott reszkető fejével, midőn ezt a dalt énekelte és milyen szomoruan került elő ilyenkor egyetlen nagy foga, szájának ez a remetéje. Néha eszembe jut a papagály is, melynek halálát ő olyan keservesen megsiratta. Ma már az öreg nagynéne is halott és bizonyára én vagyok az egyetlen ember széles e világon, aki az ő papagályára gondolok. A macskánknak Mimi volt a neve, a kutyánkat Jolinak hívták. Ez nagy emberismerő volt és mindig kitért az utamból, valahányszor az ostorért nyultam. Egy reggel azt mondta a szolgánk, hogy a kutya a lábai közé huzza a farkát és a nyelvét hosszabbra ölti, mint rendesen: és a szegény Joli néhány kődarabbal egyetemben, amelyeket a nyakára kötöttek, a vizbe vettetett. Ez alkalommal meg is fulladt. A szolgánkat Prrschtzzwitsch-nek hivták. Ha ezt a nevet helyesen akarod kiejteni, tüsszentened kell. A szolgálónkat Swurtzszská-nak hivták, amely név a németben kissé nyersen, a lengyelben azonban végtelenül melódikusan hangzik. Vastag, alacsony termetü személy volt, fehér haju, szőke fogu. Ezeken kivül még egy pár szép fekete szem járt-kelt a házban, melyet Szerafin néven szólitottak. Ez volt az én szép, kedvenc nénikém és mi együtt játszottunk a kertben és figyeltük a hangyák háztartását s fogdostuk a pillangót és ültettük a virágokat. Egy alkalommal majd halálra kacagta magát, midőn én a földbe ástan a harismányimat abban a hiszemben, hogy belőle apám számára nadrág fog kinőni.