Rokonok és ismerősök [antikvár]

Részlet: Lőrinc, ne rágd a körmöd! - Nem rágom, mama. - Ne hazudj. Láttam, hogy az ujjad a szádban volt. Nem szégyeled magad? Te is megkeseríted az életemet. - Nem szoktam hazudni, mama. Nem rágtam a körmömet, csak egy bőrdarabot haraptam le az ujjam hegyéről. Itt van, ni! Ez nem köröm, hanem bőr. Nézd meg. - Ugyan, hagyd már abba. Olyan vagy, mint apád... A fiú megtörülte nyálas ujját hátul a nadrágjában, lehajtotta fejét és hallgatott. Semmit sem értett abból, ami napok óta történik vele. Éjszakánkint felriadt. Nem tudott szabadulni a gyanútól, hogy mama el fogja hagyni, eltűnik és magára hagyja őt a nagy, idegen városban, ahol ismeretlen rémek leselkednek. Mama napról-napra sápadtabb és idegesebb. Otthon mindig gyöngéden és szeretettel beszélt vele és sohasem mondta neki ezt a csúf szót, hogy hazudik. Némán fölemelte fejét. Nézte anyját, amint a barna szekrény előtt áll és harisnyái között turkál. Könnyein át látta a kék selyemövet, mely körülfogja karcsú derekát, s egy szőke hajszálat pillantott meg a vállán, egy aranycsíkot illatos hajából, amilyen egyedül csak neki van, az ő szép, fiatal mamájának. Ó, de borzalmas lenne, ha elhagyná őt vagy a villamos elgázolná, amikor átszalad a mogorva házak között a zúgó, széles utcán! Miért is jöttek ide, Budapestre? Mi keresnivalójuk van itt, ahol mindenki csak rohan és barátságtalanul néz rájuk?