Pók [antikvár]

VEREBES ISTVÁN; PÓK HOGY MIÉRT A pók a szoba bal felső sarkában látszólag mozdulatlan. Seggéből jön az anyag, amellyel a hálóját szövi, az abba belerepülő dögöt felfalja, ha éhes. A pók most is vár. Ül a sarokban és figyel. Ő is, csak az ablaknál. Azon tűnődik, meddig érdemes visszaemlékeznie. Esetleg a századnak azokra az első évtizedeire is, amelyekről megszületni lekésett? Az idő, amelyben az elei éltek, már senki másé, csak az övé. Hogy közülük kiknek a meséiből emlékszik az át nem éltre, elfelejtette. Kevésből épül a ködös és háborgó látomás. Egy biztos csak, hogy amennyit megőrzött, az kikezdhetetlen készülődése volt sorsának. A rámaradt emlékek megbízhatatlan leírásoktól, panaszos utalásoktól, feltehetőleg fontos hazugságoktól, és sok, soha többé nem igazolható ráérzésektől színeződnek teljessé. Keveset tud a múltról, de mindent ért belőle Most nekikezdhet befejezésül. Már megint érzi a talpán azt a csontot elöl, és a bal kezének mutatóujjában egy porcogót, de az állkapcsának a szeglete is sajog, ha nagyon kitátja a száját. Minek tátja ki nagyon? Ne tátsa ki nagyon, tátsa ki csak épp hogy! Négy hónapja vándorol benne - nem a fájás, mert ez még csak nem is az! - ez a jelzés. Idegesítő, lehangoló is lehetne. Kár, hogy jó ideje sem az idegeskedésre, sem a lehangolódásra nem fogékony K. azt mondja, belül, az énben van a baj, ott kell keresni az okokat. Keresi. Sehol semmi. Nem szembesül elfojtott vágyakkal, palástolt félelmekkel, gúzsba kötött indulatokkal, nem találja rejtelmes indokát annak az. idegeskedésnek, lehangoló-dásnak, amelyet kénytelen-kelletlen vállalnia kell. Unja, hogy május óta nem jön rá, mitől kezdődik hol a csípőjében, hol a nyaka táján feszülő baj, és az egyetlen gondja, hogy amikor elmúlik, nem érti, mitől múlik el. Orvoshoz egyelőre megint nem megy. Ül a szobában. Szürkésdrapp, kord kispárnáját ráteszi a biedermeier kanapé karfájára, órákat hever itt a Semmelweis utca elején, a félemeleten. Nincs miért bánnia a múló időt. Nem siet. Hová siessen? Minden rendben. A fia is gyűlöli a meleget. Épp a minap mondta: „mostantól nyárön nappal mindig csak alszom." így is tesz. Éjszaka ide-oda császkál a barátaival, ma is hajnalban jött haza - már délután van -, ott lélegzik védtelen kisgyerekként az ágyban. Ilyenkor nem látszik rajta, hogy már neki is van „magánélete". És az apjának? Ha van, hát csak múlóban inkább! A Kossuth Lajos utcában óbégatnak, cintányéroz-nak: „Hare Krisna, hare Krisna!" A szoba egyik falán túl meg - ahol pedig már a másik ház áll - reggel óta kalapálnak valamit a falon. Nem zavaija. A riasztók, azok igen! Szemközt, a bundaüzleté. Az minden éjszaka beindul magától. Kinéz az ablakon, és jobbra is, balra is üres az utca. Az autókban is gyakorta fölugatnak a dudák, már arra gondol, egyik ébreszti a másikat. Mint falun a kutyák, válaszolnak egymásnak. A pók a sarokban apró foltokból nagyít következtetéseket. Messzire tőle egy kicsiny bordó árnyék átfesti az egész teret. A pók az ismert rajzolatok révén jól eltárolt szagokat hív elő emlékezetéből. A pók maga mozdulatlan, így régebben csillapult rezzenéseket képes visszaidézni. Vár, hálóját egyre terebélyesebbé növeli. Aztán ott kapálódzik egy bordó fénypont a hálóban. A pók szép lassan szétrágja.