Pánik a repülőtéren [antikvár]

Ú Fürdőköpenyben, borostásan álltam az ablaknál, s a beáradó fénytől hunyorogva néztem a háztetőkön túl kéklő hegyeket, a rádióadótoronnyal, meg a kilátóval. Undort, sőt gyűlöletet éreztem irántuk, amiért nem keli legyőzniük semmit és senkit, legfőként önmagukat nem. Az a foglalkozásom, hogy másokat legyőzzek, és ennek folytán az ábécéjétől kezdve tudom: önmagunk bizonyos mértékű legyőzése nélkül egy közönséges ceruza fölemelése sem lehetséges. Aki fél tonnányi erőt akar legyőzni, annak már tonnák ezreinek legyőzésével kell büntetnie magát. A győzelem öröm, s az öröm ára: a fájdalom. Márpedig ha minden örömért fájdalom a fizetség, akkor egy éjszaka alkohollal vagy egyéb narkókkal kicsikart élvezetéért igazán egy kiadós másnaposság a legkevesebb, amivei adósa vagy a létezésnek. Miközben kitartóan dörzsöltem, nyomkodtam a tarkómat, a mérhetetlen kétségbeesésnek, mely erőt vett rajtam, nem is állapotom siralmassága volt az oka - ez még némi mazochista gyönyört is okozott -, hanem a hiábavalóság. Hogy mindezt és még sok ezer más dolgot tudva is képes lehet az ember meghazudtolni egy magát túlzabáló véglény butaságát. Eljöttem az ablaktól. A tetőt tartó, barnára lakkozott oszlopgerenda mellett beteg nyögéssel megálltam. Leakasztottam a nyomógombos