Otcsenás [antikvár]

IDŐTLEN SZORÍTÓBAN „Nem érdektelen néha ellenőrizni, hogy hogyan merül fel az ember emlékezetében egy rég elfelejtett alak, amely abban a pillanatban mindjárt magával is hozza életünknek azt az egész szakaszát, amelyben ő szerepet játszott. Amikor így aztán az az életszakasz hirtelen megvilágosodik, az elmosódott figura is egyre élesebb kontúrokat kap, domborodni kezd, relieffé válik, és végül, mint gyermek az anyjától, önálló szoborműként szakad el az időtől és tértől, amely nemzette. Akkor aztán sokáig nem lehet vele bírni. Nem hagyja nyugodni az embert." Otcsenás Péter hírlapíró épphogy elolvasta Molnár Ferenc A gőzoszlop című elbeszélésének első bekezdését, a másodikba már bele se kezdhetett, mert megszólalt a telefonja. - Szervusz, Péterkém! - kezdte az idős női hang és máris hozzátette - Nem fogod kitalálni, hogy ki vagyok, de majd segítek emlékezni A hírlapíró némán engedelmeskedett a hívó fél szándékának, mert valami homályos érzet azt súgta neki, hogy az ismeretség kölcsönös. Az idős női hangnak pedig elég volt úgy folytatnia, hogy „a Vera néni vagyok", és Otcsenás bizonytalansága tovatűnt egy szempillantás alatt. - Csókolom, Vera néni! - köszönt a telefonba némi meglepődéssel, hiszen tényleg jó ideje nem válthatott szót édesanyja unokatestvérével. - Hogy tetszik lenni? - Eladtam a lakást idősek otthonában élek nincs gondom semmire - hangzott a válasz nem túl meggyőző optimizmussal.