Örök vasárnapok I-II. [antikvár]

Vasárnap Anyám nevével kezdem ezt az írást, melyben hét hajdani nap történetét kell elmondanom. Anyám nevével, akivel ezen a régi vasárnapon hét idegen küszöb előtt állottunk meg s ő mondta félszájjal, súgva, szigorúan: törüld meg a lábad rendesen, ne szipogj, akkor beszélj, ha kérdeznek! - és szeme sarkából megbiztatott: ne félj semmit, én itt vagyok. - Megtörültem a lábamat s ő bekopogott. Elég mélyre kell ásnom most az időkben, hogy a számtalan lazább, vagy keményebb rétegből előkeressem azt a fiút, aki akkor voltam s mai kezemmel, eszemmel, szívemmel, meggondolásaimmal és szándékaimmal - mondjuk így, - magam elé s az olvasó elé állítsam olyannak, amilyen volt. Mert megtisztítani nem akarom a világért se. Szándékom csupán felkutatni őt s gondosan belehelyezni a korba, melyet fölidézek köréje. Építkeznem kell. Idéznem mindazt, amit az ember elfelejt, - mert el akar felejteni, - s könyörtelenül el kell pusztítanom azokat az emlékeket, melyek úgy teremnek, hogy az ember hízeleg magának. Mélyre kell ásnom, hogy fölhúzzam köréje azokat a falakat, melyek között akkor mozgott, föltámasszam az embereket, akikhez köze volt, életet tudjak lehelni beléjük, - az akkori életüket, - s mondhassam, Isten nevében induljatok el, éljétek végig még egyszer azt az esztendőt s az a fiú, akiből én lettem, próbáljon feleletet adni némely kérdésekre, melyekre én válaszolni nem tudok.