Nappalok és éjszakák [antikvár]

Részlet a könyvből: Ott ült az elerőtlenedett asszony, hátával a félszer agyagból vert falához támaszkodva, és a kimerültségtől halk hangon mesélte, hogyan égett le Sztalingrád. A föld száraz volt és por lepett el mindent. A fujdogáló szél sárgás porfelhőket gomolygatott alacsonyan a földön. Mezitláb volt az asszony, lábán égési sebek. Amíg beszélt, kezével a meleg port égő talpa alá kaparta, mintha így akarná enyhíteni fájdalmát. Szaburov kapitány a saját vastag csizmájára pillantott és önkéntelenül kissé elhúzódott tőle. Hatalmas szál ember volt a kapitány és ha széles válla nem is, de megtermett alakja, görbe tartása, parasztosan kemény, majdnem szigorú arckifejezése kicsit a fiatal Gorkijra emlékeztetett. Hallgatva állt és figyelt az asszony szavára. Tekintete elszállt az asszony feje fölött, oda, ahol a puszta közepén álló házikók mellett csapatok szállatak ki a vonatból. A nap sugarai egy sóstó fehér csíkján tükröződtek. Szeptemberi napsugárban fürdött a táj. Itt volt a Sztalingrádhoz legközelebb eső, utolsó vasúti állomás. Innen a Volga partjáig már csak gyalogszerrel mehetett az ember. A nyomorúságos helységet a sóstó után Eltonnak nevezték. Szaburov önkéntelenül arra gondolt, hogy az iskolában is így tanulta: "Elton" meg "Baszkuncsak". Ami akkor csak földrajzi fogalom volt, most itt állt a szeme előtt. Félreeső, kis vasúti állomás, alacsony házikóval, poros utcáival.