Madárasszony [antikvár]

Kobaltkék Ahogy elkészült az ég, és a szememmel felskicceltem a zuhanórepülésre készülő rovart, az elmémben valami mocorogni kezdett. Tegnap történt. Először halkan mozgolódtak a képek, majd, mint egy rosszul összeillesztett öntözőrendszer résein a víz, tudatomat tűhegyes sugárban árasztották el az események. Végül a múlt minden gátat átszakított. Olyan eget szerettem volna, amelynek beteg kékjébe valaki lebegő takonyfelhőket tüsszent, és az elmúlás csöpög belőle elállíthatatlanul. Azt gondoltam, egy kérészhez a direkt giccs illik legjobban. Aztán megfestettem az eget túlhígított kobaltkékkel, a felhőket pedig a papír saját fehérjével, és hirtelen emlékezni kezdtem. Éppen húsz éve halott az én agyam. Pontosan azóta, amióta anyám is halott. Jó ez a kék, mondtam magamnak, jó kis kobaltkék. Megjegyzem a márkáját. A másik típust akárhogy hígítottam volna, biztosan nem érek el vele ilyen hatást. És a szagát is szeretem. Az egyetlen kék, amelynek nem ég-, hanem földillata van.