Kásahegy [antikvár]

A rend kezdete volt a káderlap...A rendetlenségé is. - Dávid Teréz egy kitöltendő kérdőív ürügyén szatirikus színezetű feleleteivel amolyan görbe tükörbe állít korokat, embereket, jellemeket, eseményeket. Szinte Karinthy szavai beváltását érezzük olvasás közben - humorban nem ismer tréfát. A szerző leleményességét, ötletességét dicséri a teljesen eredeti hang és forma, amellyel vallomását megteszi. Ez a forma módot nyújt neki arra, hogy nyomon kövessen egy nagyon zaklatott, drámai mozzanatokban bővelkedő női sorsot, a gyermekkortól egészen 1956-ig - visszapillantva a múltba, az apák és nagyszülők származásáról, életéről és nézeteiről valljon, a múltnak - beleértve a személyi kultusz éveit is - sok fonákságát kipellengérezze. A formai megoldás eredetisége mellett erős pozitívumként könyvelhetjük el a szerző életismeretét, hajthatatlan emberszeretetét, hányatott sorsából adódó humánumát, valamint azt, hogy nem gúnyolódik öncélúan, amikor mint az élettől sokszor megpofozott "szenvedő alany" a kádervallomás kapcsán az eltüntetésre váró ferdeségeket bírálja. Dávid Teréz figyelmeztet, mert szükségét érzi a szónak, nem fullad hallgatásba és nem lett áldozata a hegynek, amit kásából gyúrtak, s hitének szólamokat kerülő hangsúlyozása a regény utolsó lapjain szinte költői erővel cseng ki.