Kicsi hűség [antikvár]

Ee; és föld között Azon a napon Iván és Luci nagyobbik fia ölébe emelte öcs-csét, jelentős volt köztük a korkülönbség, és nyugodt léptekkel kiment az erkélyre, majd a korlát fölött kitartotta a gyermeket a semmi fölé. Az ifjabb testvér szó nélkül tűrte, mozdulni sem mert. Felette a határtalan ég, alatta a betonnal határolt föld. Közte a megnyílt örökkévalóság. Ezt áthidalni nem lehet. Beszélni róla kell, sőt kellene. Abban a pillanatban, igen pillanatban, ami a létező idő legkisebb eleme, mint a pont a térnek, csak néma hörgés mérte meg, hogy ennyi az élet. Egyetlen apró hiba és vége. Hiába elég erősek a karok, hiába az eredendő elbizakodott ostobaság, nem kell több, csak egy rossz mozdulat. A tehetetlenség bénító. Aztán széles mosollyal visszahúzta, és letette az erkély kövezetére. Nem volt számára több, mint vicc, miközben valami végleg megváltozott. Világossá vált, hogy ezt nem lehet szó nélkül hagyni, ezt a kifeszített póknyálat szavakba kell gyömöszölni. Ha lehet, ha nem! Olyanokba, amilyenekbe hagyja magát. Legalább meg kell próbálni. Szóljon akár az emberek, vagy az angyalok nyelvén. Ha egyáltalán van nekik ilyen.