Jegyzetek egy kis szigetről [antikvár]

Angliát 1973-ban, egy ködös márciusi éjjelen pillantottam meg először, amikor az éjféli komppal megérkeztem Calais-ból. Az érkezési területen húsz percig csak úgy pezsgett az élet: autók és teherkocsik özönlötték el, a vámosok tették a dolgukat, és mindenki a londoni út felé tülekedett. Majd váratlanul minden elcsendesedett, és úgy csámborogtam az alig kivilágított, ködbe és álomba burkolózó utcákon, akár egy 1930-as évekbeli amerikai krimiben. Csodás érzés volt, hogy csak magaménak tudhatok egy angliai várost. Egyedül az aggasztott kissé, hogy láthatóan az összes hotel és vendégház bezárt már éjszakára. Elgyalogoltam egészen a vasútállomásig, hogy majd találok egy vonatot Londonba; csakhogy az állomáson zárt ajtó és sötétség fogadott. Ott álltam, töprengve, mihez kezdjek, amikor észrevettem, hogy az utca túloldalán egy vendégház emeleti ablakát televízió szürkés fénye világítja meg. Hurrá, valaki ébren van! Hát odasiettem, közben magamban megfogalmaztam az alázatos mentegetőzést a jóindulatú tulajnak késői érkezésem miatt, s vidám társalgás képe ötlött fel bennem, amelyben szerepelt: "Ó, hogyan is kérhetném, hogy ilyen későn vacsorával fáradjon miattam. nem, komolyan... hát ha valóban nem bánja, akkor elfogadnék egy marhahúsos szendvicset nagy savanyú uborkával meg, mondjuk, mellé egy kis burgonyasalátát és egy üveg sört." A házhoz vezető kis út szuroksötét volt, én pedig mohóságom, valamint az angol küszöbök felőli tudatlanságom okán megbotlottam az egyik lépcsőfokban, és arccal zuhantam az ajtónak, táncra perdítve fél tucat üres tejesüveget. Az emeleti ablak íziben kitárult.