Inni és élni hagyni [antikvár]

Részlet a könyvből: "Már évek óta vártam a vámpírra, amikor belépett a bárba. Azóta reméltem, hogy elvetődik majd egy Bon Temps-ba is, amióta a vámpírok két évvel ezelőtt előbújtak a koporsóikból. Városunkban jelen volt az összes kisebbség - miért ne lehetne a legújabb is, a hivatalosan elismert élőhalottaké? Csakhogy a poros Észak-Louisiana nyilvánvalóan nem a legvonzóbb a vámpíroknak; másfelől a közeli New Orleans valóságos központjuk volt - végül is onnan ered az egész Anne Rice-féle dolog, nem igza? New Orleans igazán nincs olyan messze Bon Tempstól, és aki csak betért a kocsmába, az azt mesélte, hogy nem tudsz ott az utcán úgy elhajítani egy kavicsot, hogy ne találnál el egyet. Bár jobban jársz, ha nem teszel effélét. De én a saját vámpíromra vártam. Modnhatjuk, hogy szinte soha nem járok el esténként. Nem nem azért, mintha nem lennék csinos. Az vagyok. Huszonöt éves, szőke hajú, kék szemű. A lábam izmos, a mellem telt, darázsderekam van. Jól áll nekem a pincérnők nyári egyenruhája, amelyet Sam választott: fekete sort, fehér póló, fehér zokni, fekete edzőcipő. Van azonban egy fogyatékosságom. Én így gondolok rá. A kocsma törzsvendégei szerint viszont csak flúgos vagyok."