Így szerettelek [antikvár]

Pontban délután ötkor megszólal a csengő, Delfina felpattan a székéből, és tapsikolva ugrándozni kezd a nappaliban. Mama, Rosa és én próbáljuk jelezni neki, hogy ne viselkedjen már ilyen botrányosan. - Még meghallja a vőlegényed! - figyelmezteti a mama. Mabel rosszallóan csóválja a fejét, csak hogy ellentmondhasson: - És mi lesz, ha meghallja a vőlegénye? - Totál hülyének fogja nézni, hugi ^N feleli Rosa. - Miért nézné hülyének? Mert örül? Ernesto közbeszól. - Te is tapsikoltál, amikor én csengettem? A kérdést Rosának, a feleségének szánja, aki elvörösödik, és rám néz, mintha tőlem remélne segítséget. - Természetesen - válaszol helyette Mabel. - Nem látod, hogy még most is lángra gyúl az arca a szerelemtől a hangod hallatán? Hpj- Fogd be, hugi! - Rosa igyekszik rendre inteni Mabelt az elsőszülött nővér jogán. - Ácsi, ácsi! - szól közbe a papa. Elég ez a két szó, és ettől fogva néma csendben várakozunk. Delfina a vőlegénye kíséretében tér vissza a kapuból. Rosával és Ma-bellel elég csak futólag összenéznünk, hogy értsük egymást. Tényleg magas, pont, ahogy mondta. Igen, jóképű, még annál is jobb, mint amilyennek elképzeltük, amikor mesélt róla. Igen, szimpatikus fiú, persze azért nem fogjuk megkönnyíteni a dolgát. - Jó napot, uram! Manuel Rosales vagyok, örülök, hogy megismerhetem - mutatkozik be a frissen érkezett vendég, miközben kezet nyújt a papának.