Hűvös csillagok alatt [antikvár]

ROZMARING ILLATA Abból a világból, ahonnan jöttem, még senki sem jutott olyan messzire, amint nekem sikerült, és ha visszanézek az út hosszúságára, őszintén csodálkozom azon, hogy élek, örülni azonban már igen régen elfelejtettem. Kenyeremben mindig sok volt a só, boromban túlságosan sok volt az üröm. Minden tájon idegen és szegény jövevénynek számítottam, akivel nem érdemes gondolni sem. S ha valamikor valamiben reménykedtem, bíztam abban, hogy vándor-utam befejezhetem, mielőtt nagyobb baj érhet, mint maga a halál. Bevallom, már próbáltam panaszkodni is. Egy egész könyvet írtam ifjúkori vergődéseimről, a Sámsont. A könyv, noha kitűnően sikerült, és elfogyna akár tíz kiadásban is, minden munkám legnagyobb kudarcává lett, és ez a körülmény sem a reményeimet, sem az önérzetem nem növelte túlságosan nagyra. Akkoriban úgy gondoltam, hogy az emberek némely része túlságosan fél az igazságtól, s ezzel kedvük ellenére is bevallják, hogy igenis részesek abban, hogy az igazságtalanság úrrá lehetett felettük. Természetesen mindezt arra az időre vonatkoztatva mondom, amelyről eddig több regényes korrajzot írtam olyan eseményekkel telítve, amelyek szóról szóra bebizonyíthatók. Azok a sérelmek, amelyekről beszélhetnék, ma már nemigen tehetők jóvá, de idők folyamán bizonyos korrigálás alá kerültek, s ezeket az eseteket ugyanúgy beilleszthetőnek tartom az erkölcsi világ természetes rendjébe, mint ha a vak végzet késedelmes munkáját veszem számításba. Például tizenöt éves koromban egy ember, akinek istenfeletti hatalma volt a pusztán, a káptalani erdő közelében, ahol tilos dologban, tilos területen jártam, vasárnap délelőtt, íetten ért, és vagy ötven lépés távolságról reám lőtt söréttel, és el « 5