Hűség [antikvár]

„Este, csend s távoli kutyaugatás. Munkámmal végezve ejtőzök kicsit, s a magához békítő nyugalmat várom. Nehéz napok vannak mögöttem: bajoskodtam, töprengtem, tépelődtem eleget, hogy írásaimat milyen sorrendbe válogassam össze. S most, midőn itt, így együtt állnak, a békesség helyett a nyugtalanság nyit rám. Jó úton jártam-e, amíg idejutottam? Ebben a mai, számító, nagyon racionális és a harmadik évezreddel kacérkodó világban sikerült-e hasznosat cselekednem? Érdemes volt-e az élet mögöttes területeit járni s a lélek rezdüléseire figyelni? Törekvésem hátha idejét múlt s hátha azok a képzeletbeli vevőkészülékek már réges-régen más hullámhosszra álltak? Mindegy. Tettem, amiről meggyőződéssel hittem, hogy tennem kell. Kicsi dolgokra, kicsi történésekre s legfőként a kisemberre összpontosítottam. A kisemberre, akiről, - halála után - nem neveznek el sem utcát, sem teret, s szobrát sem piszkítják le majdan a halhatatlanság iránt érzékelten galambok. Így esett azután, hogy engem suta mozdulatok, félmosolyok, kézszorítások, lesunyt tekintetek, bizonytalan léptek, félszeg nevetések, felragyogó szemek és bizsergető kacsintások parancsoltak írógépem elé. A magam módján, - én így hiszem - hű voltam és hű maradtam szándékomhoz. Ezért adtam kötetemnek a Hűség címet."