Háború és terpentin [antikvár]

Legelső emlékem a nagyapámról egy oostendei jelenet - a hatvanhat éves ember, kifogástalan éjkék öltönyében, unokája kék színű lapátkájával sekély gödröt ásott a homokba, majd ledöngölte a szélét, hogy feleségével az oldalán viszonylag kényelmesen elhelyezkedhessen benne. A hátuk mögötti sáncocskát is megmagasította kissé, így védve voltak az augusztusi széltől, amely magas ködpászmák alól kapja hátba a visszavonuló hullámokat. Cipőjüket, zoknijukat levetették, s finoman mozgatva lábujjaikat, talpukkal élvezik a mélyebben fekvő nedves homokréteg hűvösségét, amit én, a hatéves gyerek szokatlanul frivol cselekedetnek érzek ettől az örökösen feketébe, szürkébe vagy sötétkékbe öltözött emberpártól. Nagyapám a nyári meleg dacára sem veszi le majdnem kopasz fejéről a fekete Borsalino kalapot, patyolatfehér inget visel, s hozzá, mint mindig, jókora fekete nyakravalót, nagyobbat, mint a szokásos csokornyakkendők, ráadásul két lelógó véggel, amitől bizonyos távolságból úgy fest, mintha viselője egy kiterjesztett szárnyú alak, egy fekete angyal sziluettjét kötötte volna a nyakába. Ezeket a figyelemre méltó masninyakkendőket anyám dolga volt megvarrni az ő útmutatása alapján, és én egész hosszú élete alatt sosem láttam másként, mint efféle fekete színű, lelógó végeikkel frakkszárnyakra emlékeztető