Fügék az életfáról [antikvár]

Kontakt Biztos vagyok benne, hogy ha az emberi testről írt összes költeményt és dicsérő mondatot áttekinthetnénk, akkor az emberi szemnekjutna a legtöbb bók. Ez a komplex lencserendszer nemcsak optikai remekmű és óriási befogadóképességű receptorszerv, hanem az arc legtetszetősebb éke is. Innen pillantunk ki a világra, és ezen keresztül néz a világ belénk. A magyar nyelv a szavak szintjén is gazdagon szemlélteti (sic!) kiemelt szerepét, de egyetlen példa is elég ahhoz, hogy e rendkívüliséget kihangsúlyozza. A magyar ember a számára legféltettebb kincset a „szeme fényének" nevezi. Azt, hogy valamire úgy vigyázni, mint a szeme fényére, a magyar nyelvben egyszerűen fölösleges tovább fokozni, mert ez tökéletesen kifejezi a teljes odaadást és maximális odafigyelést. Sőt, ha részleteiben és végleteiben megvizsgáljuk, akkor az is szembetűnő, hogy az egész emberi élet a látási analizátor funkcionalitásával leírható. Aki megszületik, az „világra jön", azaz a fény révén betekinthető határtalan környezetben fog élni, amit egyszerűen csak „világnak" nevezünk, aki meg távozik az élők sorából, az „örökre lehunyja a szemét", vagyis a világ megszűnik létezni számára. A két végpont közötti időszakban pedig „hiszem, ha látom" alapon elképzelést alakítunk ki a világról. Egy apró pontosításra szorul ez a szemléletmód, mert tulajdonképpen az „ahogy látom, úgy hiszem" megközelítés áll közelebb a valósághoz. Illetve, még pontosabban, a fene tudja, hogy mi áll közelebb a valósághoz, mert a világ sajnos nem kán-kán táncosnő, aki minden oldalról fellibbenti a szoknyáját, s főleg a szem nem akar mindent úgy látni, ahogy az van, még ha nagyon izgalmasnak is ígérkezik a látvány. A szem szófogadóan hallgat az agy utasításaira, s így állhat elő az a helyzet, hogy nem csak tárgyakról visszaverődő fény, hanem a látókéreg is beleszól abba, hogy mit, hogyan és minek látunk. Sőt, a szem hajlamosabb arra, hogy a látott világon hajtson