Förgeteg [antikvár]

ELŐMONDOM itt az olvasónak azt az esetet e Mihállyal, amit már amugyis tud. Mihály csak olyan ember volt, mint sokmás, aki keze után él. Nincs ezeknek külsején semmi megjegyzésre méltó. Szürkék ők, mint a lábakelt rögök, melyekből kigyőzködik a maguk mindennapiját. Különbség csupán annyi köztük, hogy egyik búzáért marasztalja a suhanó fölleget, mig a másik a tengerire kivánná a jó, szárbaszökkentő napot. Mihálynak a mások bogárzó kedve, a mások italos szándéka hozta a kenyeret. Bortermelő volt, mint a városi könyvekbe beirni szokás. Nem holmi boltozott pincéjű ugyan, azonban pár holdacska is nagy sor, ha valaki esztendők évadján át cselédkedett érte, mig félrerakhatott annyit, hogy a magáénak mondhassa. A tulajdon magáénak! Bármi kicsi, de az övé. Ebből a nagy sárgolyóból az a fordulatnyi. Ezért meriti kapáláskor még a kelleténél is mélyebben a szerszámot. Mindenféle ujdivatu bogárra azért csap le irtó haraggal. Ezért nem felejti kivetni a baltát az udvar közepére, ha gyanús föllegek sötétlenek az égboltozaton. Mert szépen áll a szőlő - az ő szőlleje - s egy családnyi igéret feszeng a megeredt bogyókban. Történt azonban, hogy egyszer egész különös, rosszformáju föllegek jöttek a barackfa irányából s hogy ezek elfelejtettek a kivágott baltára tekinteni, miértis nem tudhatták, hogy tilos nekik a maguk pusztító terhét a Mihály körülgondozott kis birodalmára szórni.