Én [antikvár]

Varga Ferenc, a Magyar Optikai Műveknél volt csiszoló. Később munkatársa lett az üzemi lapnak, az "Optiká"-nak s egyszerre hivatalból is, szenvedélyből is, írni kezdett... ha fiatalnak lenni annyi, mint kísérletezni, minden járt utat megtagadni, a mesterek szakállát megcibálni, s valami egészen újat, sosem voltat próbálni, akkor Varga színültig van ezzel a fiatalsággal. Írásai nem hosszabbak egy versnél. Húsz-huszonöt sorra vesz lélegzetet: ebben a lélegzetvételben próbálja elmondani mindazt, ami egy helyzetről, eg arcról, egy gipszből való Lenin-szobrocskáról, vagy egy vasúti pályaőr feleségéről elmondható. Előadása zsúfolt, sűrű, néhol csaknem szikrát vetnek a mondatai; de érezni rajta valami idegességet is, a túl merész hegymászó nyugtalanságát, aki nem tudja, hogy a következő lépésnél nem csúszik-e meg alatta a kőpárkány. Írásait az a hit fűti, hogy nincs szüksége mesterekre, hogy ő önmagában elég: e hitből származik a magányosság érzése, mely észrevehetően körüllengi Varga Ferenc pillanatképeit. Zsúfolt helyzeteiből nem tud kitörni. A magányosság, mint egy burok, veszi körül írásait. E tehetségre valló, merész kísérletek jó útmutatásul szolgálnak Varga Ferencnek: ha íróvá akar nőni, magányából kell kinőnie: hangja, ahogy egyre tisztul, nem kevesekhez szól majd, hanem mindenkihez. Írásai máris megérdemlik a nyilvánosságot, mert a tehetség mozgatja bennük szárnyait, s nem hiányzik belőle a merész kísérletező kedv. Örkény István