Éltem, ítéljetek! [antikvár]

I. fejezet Utazom Apámhoz, nagybeteg A vonatablakból nézem a zöldellő erdőt Jövőre is zöld lesz, kegyetlenül rossz lehet neki tudni, hogy ő már csak az idén láthatja Azt hittem, nincs vele tisztában, de amikor én is vigasztalgattam a többiekkel együtt, hogy - most jobban néz ki - rám mordult: - Hagyd abba, legalább te hagyd abba! Apám, könnyű lesz öt magam elé idéznem, majd csak a tükörbe kell néznem, hasonlítok rá Csak az arcom, másban nem Nem akarok! Gyermekkoromban rajongásig szerettem Apámat, de amikor Anyám meghalt, Apám megnősült, és én rájöttem, hogy Apám is csak olyan ember mint más, sokban még tán olyan se, szinte gyűlöltem. Mikor aztán 15 - 16 évesen egyedül meg kellett élnem az emberek között, és én is megtanultam hazudni, alakoskodni, neki is megbocsátottam, de azzal a rajongással már nem tudtam szeretni. Most, hogy tudom a sorsát, sok mindent megértek. Azóta is kérdezgetem magamtól, én nem így tettem volna? Nem így tehettem volna? Vagy mások, ki ítélheti meg: Könnyű annak jónak, tisztának maradni, akinek ehhez megadatott a körülmény is. Péter-Pál-i ünnep után még kijött velem a temetőre, virágot vittünk az Anyám és az Öcsém sírjára. Ez volt a legkisebb gyereke, nekem féltestvérem. Kínlódva vonszolta magát a dombon. Belekarolva segítettem neki, éreztem, hogy sípolva kapkod levegő után Öcsém sírjánál megálltunk Ahányszor a sírkőnél megállt, mindég végigolvasta a feliratot. Kívülről tudhatta már: „Állj meg itt halandó, nézd meg jól síromat, Rá van írva, olvasd el sorsomat. ','Vr