Egy olasz vallomásai [antikvár]

Első fejezet Rövid bevezetés, amelyben kifejtem, mi ösztökélt e vallomások megírására, továbbá lefestem a híres-nevezetes frattai várkastélyt, amelyben gyermekkoromat töltöttem, a kastély konyháját, urait-szolgáit, vendégeit, valamint macskáit, szóval mindazokat, akik 1780 táján benne lakoztak. - A hősök bemutatását itt-ott félbeszakítom számos bölcs elmélkedéssel a Velencei Köztársaságról, az akkori polgári és katonai intézményekről, meg arról, hogy miképpen értelmezték Itáliában a múlt század végén a haza fogalmát Az Úr 1775-ik esztendejében, október 18-án, Lukács evangélista napján láttam meg a napvilágot, Velence polgáraként; ám Isten kegyelméből mint Olaszország honpolgára hunyom majd le szemem, amikor a világot titokzatosan kormányzó Gondviselés úgy határoz. íme, életem értelme. S minthogy ezt az értelmet nem tőlem, hanem a kortól kapta, úgy gondoltam, ha őszintén leírom, milyen hatással volt e korszak egy ember életére, ez talán hasznukra válhatik azoknak, akiknek majd más időkben saját bőrükön kell érezniük az akkori idők befolyásának immár kevésbé tökéletlen következményeit. Öregember vagyok; ez idén, a keresztény kor 1858-dik esztendejében már a nyolcadik ikszét is átléptem; és szívem mégis fiatal, fiatalabb, mint valaha, küzdelmes ifjúságom idején, vagy igen-igen fáradságos férfikoromban. Sok mindent megéltem, sokat szenvedtem, de meríthettem azokból az erőforrásokból is, amelyeket megpróbáltatásaink közepette többnyire észre sem veszünk - hiszen türelmetlenségünk és esendő lelkünk mindig feleslegesnek érzi a szenvedéseket -, később azonban az emlékezés fényében kiviláglik igazi mivoltuk: legyőzhetetlen talizmánok azok a balsors minden megpróbáltatása ellen, s a megbékélés', a reménység deríís légkörébe emelik lelkünket. Azokra az érzelmekre és eszmékre gondolok, amelyek nem a külső eseményekhez igazodnak, hanem kemény harcokban szembeszállnak velük. Egyéniségem, szellemem, neveltetésem, későbbi tevékenységem és sorsom jóból és rosszból ötvöződött, éppen úgy, mint